|
II./05.-Elveszve önmagadban I.
2008.02.24. 14:30
Youkai vs. Hito II.
5. fejezet – Elveszve önmagadban I.
- Valami Youkai Ryu…Egy gyerek…Azt mondja nagyon sürgős…
- Y…Youkai Ryu?!
- Üdv, nagyfiú… - lép be az irodába Ryu, akin még mindig kötések vannak, majd a szemüveges férfira vet egy pillantást, s az mintha parancsnak engedelmeskedne, távozik és bezárja az ajtót. Ryu egyelőre csak áll, nem szólal meg, ahogy Hito-san sem. A csendet csak egy, a kinti folyosón halkan kopogó cipő hangja töri meg. Kisvártatva aztán a férfi megszólal.
- Ilyen hamar felépültél? Mit akarsz?
- Csak beszélgetni jöttem…Ugye szabad? – mutat az íróasztal előtti székre, majd a választ meg sem várva leül.
- Beszélgetni… - néz rá gyanakvón.
- Igen. Tudja én értelmes „embernek” tartom magam, nem folyamodom egyből erőszakhoz. Egyébként ha tudni óhajtja…volt nálam a rendőrség, és arról faggattak, hogy ki tehette ezt…
- Ha elmondtad nekik…
- Egyelőre nem…De ha nem hallgatja meg és nem követi azt, amit mondok…Bizony szép kis címlap sztorit kanyarítok belőle. Lássuk csak…Hito brutálisan megverte szegény, ártatlan kisfiút. Az ok ismeretlen… Cserbenhagyásos eset. Gondolom jó pár évet hűsölne a dutyiban…A hírneve oda lenne…Őszintén szólva szerintem megérdemelné. Magát csak a hírnév érdekli…Na meg a lóvé…És még ezek után apának meri nevezni magát…Én a maga helyében alaposan átgondolnám a dolgot…Egy apa azt teszi, ami a gyerekének jó. De gondolkozzon el azon, hogy amit most művel…kinek jó? Haruhinak…vagy magának? Haruhi már nem kis pelenkás kölyök. Önállóan szeretne az életéről dönteni. Hogyha ő azt mondja, velem akar lenni…Akkor fogadja el a döntését. Ne kínozza tovább…Egész életében azon törte magát, hogy a maguk elvárásainak megfeleljen. Innentől fogva nem fogják kényszeríteni semmire. Saját döntéseket fog hozni. És ha ez mégsem így lenne…még egyszer eljövök…de akkor már nem beszélgetni. Csak az a tény menti meg az életét, hogy Haruhi apja…Már ha az ilyet apának lehet nevezni. Sajnálom a srácot, hogy ilyen szülei vannak…Bár nekem már nincsen se anyám, se apám…ha élnének sem hagynám, hogy ők irányítsák az életemet…Hogy olyanokat csináljak, amit nem akarok megtenni…Ha szereti Haruhit…nem tartja láthatatlan pórázon…Ha viszont még ennek ellenére is ragaszkodik az elhatározásához…Maga nem tekinti fiának a srácot. És ez esetben kénytelen leszek elvinni, ha ő is akarja. Mert, mint már ezeregyszer elmondtam, nekem a fia sokat jelent és nem kényszeríteném soha semmire. Ellentétben azokkal, akikre a legnagyobb szüksége lenne…De maguk képtelen megérteni…Azt még megbocsájtom, amit velem tett…De ha egy hónapig nem változik semmi Haruhit illetően…visszajövök…Nos…csak ennyit akartam…Viszlát. – áll fel a székből és csapja be maga után az ajtót, viszont mintha valaki előtte pár másodperccel rohant volna el az ajtótól…
***
- Miért? Apa…miért csináltad ezt? – sír az ágyán Haruhi. – Mivel érdemelte ki, hogy ezt műveld vele?! Ryu-nak igaza volt…nem kellett volna hallanom…És megvédte az apámat a börtöntől…Miért kellett ennek így történnie?! Miért?! Nem tudom elhinni, hogy a saját apám…Ryu-san…sajnálom, hogy ennyi gondot okozok neked…Nem akarok ilyen visszahúzódó lenni…Ki akarok állni érted…Olyan akarok lenni, mint te… - mondja még, majd elnyomja az álom…
***
- Haruhi-chan… - takarja be Ryu, amikor hazaér. – Vajon mit álmodhatsz…
- Hm? – ébred fel Haruhi, és néz nagy, csodálkozó szemekkel rá.
- Oh…bocs…nem akartalak felébreszteni. – ül le mellé és puszilja meg a fejét, Haruhi azonban még jobban elcsodálkozik.
- Öhm…ki vagy és mit keresel itt?
- He? Áhh…jó vicc, Haruhi…Játszunk ilyet?
- Nem vicc…Ismerjük mi egymást?
- Ne hülyülj már…Persze, hogy ismerjük…
- Igen? Honnan?
- Ne csináld már ezt…kezdesz megijeszteni…Ez hülye játék, Haruhi…
- De hát én nem játszom…Tényleg nem tudom, ki vagy…
- Haruhi-chan…
- Haruhi-chan? Áh…üdv… - mosolyog.
- Nem…te vagy Haruhi…Én Ryu vagyok…Youkai Ryu…Tudod… - magyarázza, de a fiú csak megrázza a fejét.
- Honnan ismersz?
- Hát…mi…Szeretjük egymást…Nem emlékszel?
- Buta. Ez képtelenség. Hiszen mindketten fiúk vagyunk… - mondja, mire Ryu teljesen ledermed.
- Öh…na jó…Asszem én most…én most…én…most…
- Te most?
- Én most…Hazamegyek…
- Miért? Maradj már…
- Ne haragudj, de megígértem a…anyának, hogy hamar otthon leszek…
- Hát…kár…A neveden kívül semmit sem tudok rólad…
- Talán nem is baj… - indul el.
- Mindegy…Mikor jössz megint?
- Majd meglátom…Amikor anyám elenged… - indul el.
- Oké…Addig megyek, lógok a haverokkal.
- Mit csinálsz?? – fordul vissza. – És mi lesz a tanulással?
- Lógok a haverokkal. Jajj, ne nyaggass már ezzel…Majd lemásolom valakiéről szünetben a házit…És lefizetem a tanárt, hogy ne feleltessen…Ennyi…
- Na jó, most már lépek…
- Oké…És siess vissza ám…
- Meglesz… - siet ki a villából. – Te szentséges…Mi ütött ebbe a gyerekbe?!
- Felszínre hozta a „másik Haruhit” és az emlékezetét is elvesztette a sokk hatására… - húzgálja meg Ryu ruhájának a szélét egy fekete hajú, vörös szemű, furcsa kinézetű kisfiú.
- Heh? Te mit keresel itt?
- Jöttem utánad…Tudod…azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint te…Akaratlanul felszínre került a rosszabbik éne. Bizonyára hallott titeket azzal a Hitoval.
- Uramisten… - ül le.
- Hé! Ne pártolj el tőlem! – néz rá szemrehányón. – Egyébként meg vissza tudod hozni a régi énjét…De nem mondom el hogyaaaan. – nyújt nyelvet.
- Te kis barom…
- Miért? Szerintem maradhatna így is…
- Meg vagy huzatva?! – ordítja le a fejét.
- Na…egy szegény kisfiúval így beszélni… - fonja össze karját.
- Kisfiú az eszed tokja…Olyan fekete az aurád, hogy csak na…Mellesleg elszóltad magad. Amúgy hogy megy odalent? Biztos sok a dolgod…Kedves Sátán barátom…
- Eheh…Hát igen…Sok a dolgom… - malmozik az ujjával. – Hallom, szépen megkaptad a magadét Haruhi apjától…
- Semmi közöd hozzá…
- De van. Figyi…asszem veled megyek…Mit szólsz hozzá?
- Azt, hogy felejtsd el…
- De miért? Idefigyelj…ha nem mehetek veled…
- Akkor mi lesz? Hozzám vágod a plüssmackódat? Inkább csináld vissza Haruhit.
- Dehogy csinálom…De te folyton goromba vagy velem…Lenézel a méretem miatt…Ráadásul sosem hallgatsz rám. Pedig engedelmeskedned kéne.
- Jaj, szegénykém…Igazán sajnállak… - guggol le hozzá és simogatja meg a fejét.
- Na ezt már szeretem… - mosolyog, mire Ryu bever neki egyet. – Te szemét! Bántani a kisebbet…
- Anyám…és még ő a Sátán…a főmufti…
- Én igenis erős vagyok…Csak nem mutatom…És ha vissza akarod csinálni Haruhit, hát csak rajta! Hé! Tegyél le! Azt mondtam, tegyél le! – hisztizik, mert Ryu felkapta a földről és Haruhiék felé kezdi cipelni. – Nem hallod?! Tegyél már le!
- Ahogy parancsolod… - ejti le a földre.- De elmegyünk Haruhihoz.
- Ehh…Kössz…De én nem akarok menni…Amúgy meg miért akarod visszaváltoztatni a srácot?
- MERT ÉN AZ IGAZI HARUHIT SZERETEM, VILÁGOS?!!! – ordítja el magát az utcán, mire mindenki felé fordul. – Most mi van? – néz értetlenül, majd leesik neki, mit mondott. – Eheh…ez egy játék…ki tudja hangosabban mondani… - böki oldalba a Sátánt, aki kelletlenül, de szintén elkiabálja magát.
***
- Haruhi-chan…Megjöttem… - nyit be Ryu a Sátánnal együtt, aki most láthatatlan.
- Ryu! Szevasz! Mizu?
- Semmi zu. Öhm…mi ez a röhejes cucc? – kérdezi, mert a fiú fejére egy fekete szalag van kötve, a kezében pedig egy shinai[1].
- Kendozol… - ismétli meg Ryu.
- Igen. Az egy harcművészet…Megtanulom, hogy lehet fenékbe billenteni a másikat! – hadonászik a shinaival.
- Igen, tudom…Héhéhé…Na add azt ide szépen. – veszi el tőle a kardot.
- Hé! Add vissza! – próbálja visszavenni Ryutól, de a fiú egy hirtelen pillanatban megcsókolja, Haruhi pedig ledöbben…
5. fejezet vége
[1] shinai: a kendoban használatos bambuszkard
[2] kendo: harcművészet Japánban
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
